A gyereknevelés buktatói 1.

Sokat gondolkoztam már azon, hogy miért van egyre több olyan gyerek, aki segítségre szorul.....akár nevelési tanácsadóba kell cipelni, akár fejlesztő pedagógus kell mellé, részképesség zavaros, kezelhetetlenül agresszív , vagy pont az ellenkezője, az árnyékától is megijed.

Tudom erre az idősebb korosztály kapásból rávágja, hogy azért mert túl sokat foglalkozunk a gyerekekkel, túl van spilázva ez a dolog, és egyszerűen csak hagyni kell felnőni a csemetéket.Vagy a másik véglet, hogy nem fogjuk elég szigorúan őket, bezzeg az ő korukban még nem volt ilyen liberális a nevelési gyakorlat.

A korombéli szülők megmagyarázzák, hogy a tudatos gyerekneveléshez igenis szükség van arra, hogy felismerjük azokat a területeket, ahol a gyermekünk nem tud tökéletesen teljesíteni,és megteremtsük a lehetőséget a fejlődésre.

Nekem mégis sokszor eszembe jut, hogy az igazság valahol középen van .....

Ami az én olvasatomban legjobban hiányzik a mai szülőkből, az a józan paraszti ész, és az,hogy felvállalják a döntéseiket. Ezt figyelem meg magamon, és a körülöttem élőkön is. Sokszor teljesen egyszerűen el lehetne dönteni egy nevelési kérdést azzal, hogy az adott lehetőségek közül, hosszútávon melyik tesz jót a gyereknek.

Nem akarok rébuszokban beszélni, ezért mondok egy-két példát:

Szófogadatlan gyerek alapesete.
Az ilyen gyerekek szülei , megfigyeléseim szerint állandóan nevelik (vagyis inkább nevelni próbálják) a porontyokat. Pistike ne csináld, nem szabad, nem jó, nem, nem,nem, és nem....

A gyerekek olyan hamar hozzászoknak a NEM szóhoz,mint a felnőttek a bazmeghez , és már immunisak lesznek rá, mivel lehetetlen úgy élni, hogy óránként 30-szor szólnak rád, hogy ne csinálj valamit....

Az ilyen szülők arra is erős hajlamot mutatnak, hogy a ne-vel kezdődő mondatokra egyáltalán nem fektetnek hangsúlyt, a tiltott cselekvést ezen felül semmilyen módon nem akadályozzák meg, és nem is követelik meg a gyerektől, hogy az intést komolyan vegye.Tehát a képlet gyerekagyra lefordítva: Ne csináld, de közben nyugodtan megteheted = a szüleim seggfejek. El sem hisszük, milyen hamar rájönnek erre a kis totyogók és mire beszélni kezdenek, a nem kifejezés már jelentését is veszíti. Ezt azzal fokozzák a gyerekek, hogy állandóan próbálják kitolni a határokat, tehát ebben az esetben egyre több a feszültség a szülők és utódaik között. A "kihágások" egyre komolyabbak lesznek, a tiltások egyre kétségbeesettebbek, a büntetések egyre szigorúbbak, de még mindig nem sikerül elhitetni a gyerekkel, hogy a "nem szabad" az tényleg azt jelenti, hogy az adott pillanatban ezt és ezt nem teheted meg! A kört nagyon, de nagyon nehéz megszakítani , mint ahogy ez szinte minden nevelési baklövésre és következményeire is igaz. A szülők egyre többször gondolják, vagy mondják ki hangosan, akár egymás között, akár társaságban, sokszor a gyerek füle hallatára, hogy valami nem stimmel a kicsivel.Eszükbe sem jut, hogy a gyerek teljesen normálisan üzemel, a hiba az ő készülékükben keresendő. Erre akkor derül fény, ha van a családban, vagy a baráti körben egy ember ( esetleg több is) aki az első pillanattól kezdve következetesen bánt a csemetével, és láss csodát, a kicsi neki szót fogad, a környezetében nyugodt és engedelmes, egészen másként viselkedik, mint otthon, vagy a szülei társaságában.

Még ekkor sem gondolják úgy a szülők, hogy a tőle látott viselkedési formát kellene előtérbe helyezni, inkább arra következtetésre jutnak, hogy jól csináljuk a dolgunkat, hisz tud ez a gyerek normális is lenni, csak itthon engedi ki a feszültséget, és azért viselkedik az iskolában, vendégségben, a nagypapáéknál normálisan, mert ott visszafogja magát.

Amikor ez megfogalmazódik bennünk, onnantól szinte irreverzibilis a folyamat és hogy kamaszkorra hová vezet, azt már le sem írom, mert senki sem szereti a pszichodrámákat.
Az egész hercehurcát el lehetne kerülni azzal, ha a szülők átgondolnák azt az egyszerű képletet, hogy ha valamit mondunk, de nem gondoljuk komolyan, akkor a másik fél nem is fog komolyan venni, és egy idő után a dolog feleslegessé válik. Ez nem csak a felnőttekre vonatkozik, hanem a náluk sokkal érzékenyebb gyerekre is. Tehát a megoldás, NEM-et csak akkor mondjunk, ha az tényleg fontos, ne megszokásból, szülői mivoltunk  megerősítésére, ne a gyereken éljük ki hatalmi hajlamainkat, amit a mindennapokban nem tudunk érvényesíteni, és pláne ne mondjunk nemet arra, amit egy óra, vagy egy nap múlva megengedünk szó nélkül...

Tanulási problémákkal küzdő gyermek.
Sajnos teljesen testközelből látom, hogy vannak olyan gyerekek, akik első ránézésre ( de még sokadikra is) átlagos, vagy annál még jobb képességűnek látszanak, de amikor elkezdik az iskolát kiderül, hogy bizony a mindennapos tanulás egyáltalán nem megy, vagy egy-egy tantárgy ismereteinek elsajátítása szinte reménytelen.
A szülők itt is kétféleképpen reagálnak. Vagy elutasítják a problémát, elzárkóznak előle, mondván, hogy én is ilyen gyerek voltam, nincs Dezsőkével semmi baj, majd kialakul, kinövi, elmúlik stb...
A másik verzió, amikor teljesen elkeserednek, helyzetüket kilátástalannak ítélik meg, csalódnak a gyermekben, esetleg önmagukban, a szülői képességeikben. Ami pedig tetézi a problémát, ha ezt nem vallják be, még saját maguknak sem. Otthon egyre több a kínkeserves tanulgatással eltöltött idő, a gyereknek egyre több a negatív élménye, elmaradnak a sikerek, a szülők mindig azt mondják, neked többet kell tanulnod (  ez még nem a legrosszabb eshetőség) és szépen lassan elhalványul a lehetőség, hogy a gyermek behozza a lemaradását, felzárkózzon a többiekhez, az énképe ne sérüljön, ő maga és a környezete ne skatulyázza be, és hosszútávon ne váljon a helyzet áldozatává.
Jön a nevelési tanácsadóban eltöltött órák hosszú sora, az iskolai fejlesztőpedagógus különfoglalkozásai, magán matek korrepetálás, vagy az otthoni esték tanulásra áldozása a jól megérdemelt játék helyett.
Arról még nem is beszéltünk, hogy manapság az a normális, ha a 7-8 éves gyerek már hangszeren játszik, hittanra jár, tagja a néptánc és drámacsoportnak és természetesen sportol. Nem délutánonként a grundon rúgja a bőrt, hanem leigazolt sportolóként hetente minimum háromszor két órás edzésen vesz részt. Mindezek mellett persze úszni jár , és az sem baj, ha sakkozik, hétvégén matek képességfejlesztésre jár, vagy gyerek agykontrollra.
Ha mindezt végiggondolnánk, józan paraszti ésszel, hogy ez egy felnőttnek is sok (sokk) lenne, és mi magunk sem bírnánk  az iramot, valamint nem hinnénk el azt, hogy ezen múlik a gyerek jövőbeni karrierje, élete, akkor sokkal lazábban állnánk a kérdéshez, és a lényeges dolgokra is több időnk maradna.
Azzal is ideje szembesülnünk, hogy nem minden gyermek képes az anyukájával, apukájával tanulni. Mert nem minden szülő képes megőrizni a hidegvérét, amikor a saját kicsinye huszadszor sem tudja megmondani, mennyi 2+2. Ilyenkor nem biztos, hogy azonnal tanárt kell mellé fogadni, lehet,hogy sokkal egyszerűbb,
költség és energiatakarékosabb megoldás is van.
Van nagynéni, nagybácsi, testvér, nagyszülő, szomszéd, vagy keresztszülő, akivel a gyerek feszültségektől mentesen, könnyen tanul és egy-két hónapon belül megtörténik az áttörés. Megszületik az első ötös, vagy dicséret a tanítónénitől, átérzi a sikert, rákap az ízére, és szívesebben fog odaülni az asztalhoz, akarni, szomjazni fogja a tudást és a rossz időszaknak, ha nem is egycsapásra, de vége szakad.
Csak ajánlani tudom, hogy mindenki tegyen egy próbát, akinek ilyen problémái vannak a gyerekkel.
A másik sarkalatos pont a kommunikáció. A szülő és a tanító, itt egy csónakban evez, és lényeges, hogy egy irányba. Nem szabad a tanítónénivel szembehelyezkedni, véleményét a gyerek előtt ledegradálni, szidni, vagy esetleg szövetkezni ellene. Erőt kell venni magunkon és elmenni a fogadóórára, vagy  időpontot kérni , amikor kötetlenül, nem tíz percben beszélgetünk a gyerekről, és nyitottnak lenni a véleményére. Rengeteg nebulóval foglalkozott már, biztosan nem rosszindulatból mondja, hogy valami nem gömbölyű. Hallgassuk meg a véleményét, próbáljunk konstruktívan hozzáállni a helyzethez és vele együtt megkeresni a lehetséges megoldásokat. Még egy nagyon fontos tényező: legyünk őszinték, mondjuk el, amit érzünk, ami foglalkoztat bennünket, esetleg jól megfogalmazva, nem támadó stílusban az ellenérzéseinket is. Meglepő módon a tanárok is emberek, legtöbbjük szintén szülő, és ha a segítségüket kérjük, sokkal többet kapunk majd, mint amire számítunk. De a kommunikáció már egy másik téma, ami újabb teljes blogbejegyzést igényelne....